(előző)

§

Kora délelőttre jár. Nem kevesebb, mint tizenhat, sötétkék ponyvás, súlyos társzekér sorakozik a templomgazdaság egyik mellékkapuja előtt. A hosszú úttól eltikkadt kocsisok versenyt kiáltoznak a bebocsátásért.
A pinceraktár szűk odújában az éktelen ricsajra felriadó templomszolga sovány ábrázata hamuszínű lesz a rémülettől. Elaludt. Szunyókálni merészelt egy ilyen nap hajnalán. Fejét veszik a templom katonái, s a kóbor kutyáknak vetik eledelül, de ha nem is, a fél karját bizonyosan lecsapják. Még az is jobb. Jobb, mintha a főpap venné kezelésbe, s valami szörnyű igézetet olvasna a fejére meg az egész családfájára sokadíziglen. Mert kevés, igen kevés ember él nagy Jerikóban, aki megengedhetné magának, hogy Ba’Azev főpaptól ne rettegjen.
De talán egész Kánaánban sem akad egy tucat...
A társzekerekben felbecsülhetetlen értékű áru rejtőzik. Iszonyatos árat fizettek érte, de hogy mi is volt pontosan ez az ár, arról halvány sejtése se lehet a templom munkásai, katonái, minden rendű és rangú személyzete közül senkinek. Az alig felserdült templomszolga, ki e tiszt rendjében is egyelőre legalább való, buzgón szélesre tárja a templom főkapuját, hogy le tudjanak rakodni. Előző nap éjjelig takarított. Gondosan leporolta az arany, ezüst, kő és fa szobrokat – így, ebben a szigorú sorrendben - makulátlanul felsöpörte a padlót és most hajszolt iramban segédkezik a hatalmas ládák lepakolásában...hátha mégis megmenekül a keze, s a jövendő családja.
A ládák felével se végeznek, mikor megérkezik a főpap. A levegő, mit besodor magával, ahogy belép a kapun valamiképp egy tömbben áll körülötte. Most is, mint kivétel nélkül mindig ott van vele az a valami és széles övben körülötte, amitől reszketésbe fog az emberi lélek. A munkások sápadtan, alig észlelhetően összenéznek, a fiú lehajol az egyik láda mögé és a saruja szíját kezdi igazgatni nagy buzgalommal.
De nem rejtőzhet, máris hegynyi árnyék vetődik rá.
-Megszámoltad a ládákat? A félelmetes tónus belekorbácsol szolganyakába, és arccal buktatja a földre. Kicsi, elhajított gyerekegérként gömbölyödik össze a kövezeten, míg az árnyék közelebb lép és ékkövekkel díszített aranynyelű áldozókést csúsztat az álla alá, hogy azzal emelje fel reszkető fejét:
-Ismerlek jól, cseppnyi állat. De adok neked fél percet, hogy valami hasznosra cseréld a bűnödet. Siess, mert e szerszám még ma megtalál.
A fiú máris a ládák közé robban. Szederjes, émelyítő szagú izzadtságban úszik az egész teste. De határtalanul örül.
Még él.


§


" Pontosan tudtuk, a küldetés ára az életünk is lehet. De egyességre jutottunk induláskor: ha ezt az árat kell kifizetnünk, rajtunk nem fog múlni. Nem azért bolyongtunk annyit, hogy éppen most legyünk gyávák. "

-Na mi az? Mit találtál, mutasd nekem is! A két rongyos kiskölyök összehajolt a zsákmány felett. Négy kezükkel húzták feszesre, mert egy barna kis bőrtekercs volt az, csupa különös ábrával telirajzolva. A fiúk biztosak voltak benne, hogy jó sokat ér. Legalább három-négy húsos lepény árát. Aznap már neki se láttak a városfal tövébe hányt bűzlő szemétdomb túrásának, hanem szedték piszkos kis lábaikat, hogy a szakembert, ahogy ők nevezték: a "szagembert" még nyitva találják.
Az ócskás a város túlsó végében nyitotta meg boltját. Zárkaszerű, állandóan félhomályos üzlete nem volt más, mint valami zsúfolt raktár tele horpadt fémkancsókkal, füle vesztett csorba vázákkal, rozsdás lószerszámokkal. Napkeltekor igyekezett árujából minél többet az ajtó két széléhez pakolni. Az ócskasághalom persze az utca felé is kiterjedt, s ez örökké bajokat okozott. Igy az árus az ésszerűen elfogadható határt mindig abban a sávban húzta meg, ahol aznap a járókelők először belerúgtak a kupacba.
Nem kereste a bajt magának. Ő aztán nem. Tudta, hogy az elöljáróság épphogy megtűri - az érdemei miatt: fél lábát az amalekiták elleni harcban hagyta oda.
Ma különben nem ment túl jól az üzlet. Nagyon rosszul se azért. Kicsivel átlag alatti nap. Elment két színes köves amulett, egy dárdás harcosok domborművével ékített réz gyümölcstál, meg néhány nagy fényes karika. Na ez már üzlet: korábban marhák, most emberek dísze. Mindkét esetben orrba kerül végtére. S a beszerzési költség vonzóan csekély.
Ekkor ért oda a két szurtos kisfiú. A jól átsült birkahúsos lepény lágyan omló ízét egyre valósabbnak érezték a szájukban, így máris egymás szavába vágva magasztalták leletük nagyszerűségét.
-Most elég, mára zárok- unta meg a fokozódó hangzavart az ócskás. De azért félig elfordulva, szinte oda se nézve egy-egy fényes pénzt vetett a szutykos markokba, majd gyorsan bevitte a zsákmányt a kalyibába.

Még így is…még itt is. Megremegett kezében a tekercs. Ez a valóságos kincs…mert az volt, lefogadná, első látásra. A páratlanul idegen jelek sormintázata érdekes… mégis ismerősnek tűnik. Csak nem „azok” közül írta valaki? Ha így van, még nagyobb az értéke. Egész akkora, hogy azt csak maga a kincstár tudja megadni.
De kifizetik neki, az biztos. Hamarosan nagyon megkenik jól csengő érmékkel, efelől kétsége nem volt.
Milyen jó most itt a csendes sötétben. Csak ő meg a szerzemény.
Mily kéjes öröm, hogy ma még egyedül ő rendelkezik e félelmetes és sokat érő titok fölött.


HAT……
Bizonyára az egész város a falakra telepedett. Színes és hófehér lepelruháktól virágoznak az ormótlan bástyák, és az ősi porviharok marta kőpárkányok. Nagy-Jerikó felbolydult egészen. Nem kétséges, összes polgárához eljutott a hír: már itt vannak a kapuk alatt! Abirám boldog, akár a jól megtáplált csecsemő. Meglehetős útravaló lapul immár a jövőhöz vezető úton tarsolyában, s jó pár lépcsőugrással feljebb lépett a karrier útján. Az emberek, kicsik és nagyok, szutykosak és drága kelmébe öltözöttek mind az ő írását mutogatják egymásnak, sőt hangosan idézgetik sorait. Ő legalább így látja, ezt hallja. Ezért sündörög fel, s alá az itt-ott összeverődött csoportok között, lép hangtalanul a csevegők köreihez. Jó újrahallani az oly kedves sorokat. Nála is van persze egy ezerszer ki és visszahajtogatott tekercs és azon enyhén párás szeme megint és ismét végigszántja a remekbe szabott mondatokat:
„ A jövevények, ezek a messziről jött vándorok immár megérkeztek városunk alá. Nem tudni honnét indultak baljós útjukra. Mélyen rejtik mi jár a lelkük mélyén. Talán valamely kietlen és minden kultúrától megfosztott pusztaság vetette ki magából őket a történelem egy ódon, sejtelmes, mégis nagyon elhatározott pontján, hogy itt végképp beleütközzenek városunk kemény falaiba. Hogy naptól cserzett arcukba vágódjék valami, amit úgy hívnak: civilizáció. Amit sose ismertek. Amit élvezni nem adatott meg nekik.”
Azért arra is szakít időt, hogy a lent vonulókra vessen egy pillantást. Nagyon elszánt az arcuk, ez rögtön feltűnik neki. Igazából úgy jött ma reggel a város falára, hogy ha meglátja őket, majd szívből jövő megvetést érez az egész banda iránt. Direkt alacsonyabb rendűnek fogja nézni őket – elsősorban a későbbi cikkekhez szükséges hangulati alapállás miatt.
De ahogy most rájuk néz, ez egyszerűen nem megy. Sajnálatos és eléggé idegesítő módon egy népet lát ott lent. Nem szánalmas csordát, amit nagyon szeretne pedig. Sem valami gyülevész hordát, ami cél nélkül, ész nélkül megy a szag vagy kínzó ösztöne után, ahová valami zavaros őserő húzza.
Ezek… akárhogy is, de tudják mit csinálnak.
Legelöl persze harcosok. Majd olyan zenészfélék menetelnek igen díszes ruhákban. Szigorúan megkomponált és hát be kell látni, szinte szép menet. Csupa elszánt és - furcsa mondani - büszke tekintetű férfiú. Egységben vannak. Ellentmondást nem tűrő céltudat és bizony erő sejthető innét fentről. Sajnos. És mintha fénylene az arcukon… valamiféle magasabb tudás birtoklása. Ez azért már élből ellenszenves, ezzel majd lehet valamit kezdeni. Mintha pontosan tudnák, mi történik a következő lépésük után. Hogy mi ennek az egész vonulásnak az értelme.
Ennyit el kell ismerni.
És hoppá, van itt még valami. Közvetlenül a díszes élcsapat mögött egy rudakon cipelt kék lepellel takart tárgyat látni. Nagysága, formája el nem árul semmit a tartalma felől, akár valami nagy útiláda is lehet. Nyilván a tartalma a lényeges. Nem kétséges, az egész társulat valahogy ezt védelmezi. Testtartásuk árulkodik erről. Oltalmazza, vigyázza azt a ládát nagyon ez a bizonyára válogatott élboly.
Másképpen - ha a dolgokat máris ravasz kétértelműséggel nézzük, úgy nyomják előre, mint faltörő kost a rohamozó sereg.
Akárhogy is, de a rejtélyes értéktárgy az egész társaság középpontját, magját képezi, ezt bármibe lefogadná Abirám.
Na de mi lehet benne?
Talán titkos fegyverről van szó?
Vagy valamiféle őscsontokat cipelnek itt, közösségük régi atyáinak hamvait…?
Jó lenne ide most egy pallérozott néprajzos.
Más, nagyobb fegyvernek, mondjuk falrontó alkalmatosságnak látszó eszköz nem volt náluk. Vagy ha igen, azt nagyon jól rejtették. A jerikói toronyőrök is rég leeresztették hamarjában célzásra emelt íjukat. Nincs szükség azonnali beavatkozásra, hisz a jövevények egyáltalán nem a városkapu felé nyomulnak, rohamra semmiképp se készülnek… csak lépdelnek némán, makacs hangyaszorgalommal a roppant körív mentén, ami a várost láthatatlanul körülöleli. Egyelőre veszélytelen messzeségben.
Abirám már nem egyszerűen nézi - tanulmányozza őket, s közben fejben szorgosan jegyzetel. Már meg se próbálja véghezvinni azt a betervezett gúnyos mosolyt. Egyetlen hosszú percet áll még ott. Aztán lelép a falról és nem néz többé hátra. Sietnie kell.

(következő)

A bejegyzés trackback címe:

https://olvass.blog.hu/api/trackback/id/tr21217261

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.